Headline

Hosszú várakozás után végre indulunk életem első barlangnapjára.

Különösen sok cuccal vágok neki az útnak, nálam van ugyanis 5 kilónyi hús, amit már két napja próbálok hidegen tartani. Szerencsére az utolsó pillanatokig képlékeny csapatot szállító két autó: a dobozos és a kicsi sárga elkanyarodik felém, így alig pár száz métert kell gyalogolnom a találkozási pontig. Az út alatt infókat kapunk Hepétől, aki már csütörtök este kiment. Sajnos nagyon sokan regisztráltak, kétséges, hogy lesz-e helyünk. A jó sátorhelyek is fogynak, reméljük a bakonyiak elkerítettek valami árnyas placcot.

Érkezés még világosban, lámpa nélkül megtaláljuk Pepét, aki ekkor már furán néz. A sátrakhoz igazít minket, gyorsan felütjük őket, regisztrálunk, kiválogatjuk a barlangokat, azaz beíratjuk magunkat a fennmaradt néhány szabad helyre.

Majd a büfésátor előtt megtaláljuk a B.B csapatot, Balunak már eláll a füle, a többiek is vidámak. Hamar elfogy az unikum, néhány sör is csúszik, majd egy teljes üveg piros rettenet is eltűnik a torkokban. Sajnos zene sehol nem szól, a szemek egyre laposabban pislognak és kellemesen hűvösödik az éjszaka. Aludni térünk, közben észrevesszük, Ryan már rég lefeküdt, miután a sátorkötelek közötti többszörös botladozás után Kistikka odavezette a sátrához.

Reggel szerencsére nem kell korán kelnünk, a többség mégis elég hamar felpillant. Csak Pitykét nem tudja Vali mozgásra bírni. A sátorhely tökéletes, a nap csak későn kezd odasütni, hála egy terebélyes fának, ami alá egy egész nagy csapat költözött be. Csibe sátra alatt azonban valamilyen entitás mozog, amitől először megijedt, de végül egészen egymáshoz szoktak.

A reggeli nyugodtan telik, nem kapkodunk, az első túránk tízkor kezdődik, bőven van időnk. Közben Pityke is magához tér, így hárman indulunk túrázni, persze követ minket sántikálva Ryan és Vali is jön velünk a találkozási pontig. Itt szed össze a túravezetőnk, aki már a 7. hónap táján jár. Ryan kellően le is döbben és kérdőre vonja, de ő szerencsére veszi a lapot, nem úgy, mint egy másik lány, akin látszik, hogy Ryan kérdéseitől egyre kellemetlenebbül érzi magát. Végül nem is oszt meg túl sok infót magáról. Első barlangunk az Ősi, ami konkrétan öt perc alatt bejárható, de azért megnézzük a régészeti lelőhelyet, óriás pókokat, egy csomó darazsat és egy kis terembe bekúszva a szalmacseppkő erdőt.

Hamar végezve visszaballagunk a táborba, „kipihenjük a barlang fáradalmait” majd árnyékos helyet keresünk. A többiek addig a felszínen túrázgatnak, kapcsolatot építenek. Délután már csak hárman indulunk a barlangokhoz. Másodiknak az Ariadne kerül sorra. A kőtörmelékes kaptatót nehezen bírjuk, de sikerül feljutnunk, bár a túratársak eléggé ütemesen haladnak. Rövid pihenő után leereszkedünk, csak úgy zúg a huzat. Ez a barlang is hamar megjárható, szerencsére itt is találunk látnivalókat, nézelődéssel, fotózkodással el tudjuk húzni az időt. A falakon megtelepülő fehéres kiválás nagyon szép, látunk még „denevér kijelölést” is. Azért túl sokáig mégsem tudunk lent maradni.

Visszaérve sörözgetünk, felkészülünk Zé érkezésére, sőt Valiék elé is mennek, mivel lekéste a vonatot. Addig megpróbálunk visszaütni a bakonyiaknak, orvul áthelyezzük Balu sátrát, sőt még álcázást is dobunk rá, nehogy túl hamar megtalálja.

Aztán beizzítjuk a grillezőt, és elkezdjük sütni a húst, miközben többen is erőteljes züllésbe kezdünk, én az elfogyasztott sörök hatására tudatosan(?) egyre szemetebb leszek. A húsok sülnek, élvezettel fogyasztjuk és egyikünk sem aggódik a nagy meleg miatt esélyes Campylobacter fertőzés miatt… Balu keresi a sátrát, de végül feladja, és inkább ő is indul „totáliába”.

Az este egyre vadabb fordulatokat vesz, Ryan hamar lefekszik, Balu sátra rejtélyesen visszakerül a helyére, Zé összevész egy mecsekbeli tűzoltóval, de másnap megbékélnek, én pedig hirtelen a büfésátor előtti padon találom magam és hallgatom Mentő4 előadását a kutyakiképzésről. Nem igazán értem amiről beszél de valószínűleg ő sem, tekintve, hogy másnap a vele együtt felboruló pad ébresztette, amin aludni szeretett volna egy keveset.

Az éjszakát csak egy síró baba és enyhén neurotikus anyukája zavarja meg, ami kisebb szorongással tölti el csapatunkat. Szerencsére megoldódnak a dolgok.

A reggel fokozatos rehabilitálódással indul. A mozgáshoz, netán a reggelihez komoly erőfeszítés szükséges. Pitykének ez nem is sikerül maradéktalanul, ezért Csibével ketten indulunk a Leányhoz.

Korán érünk fel, így van idő a hűvösebb erdőben pihenni egyet.

Csapatunk összeáll és megkönnyebbülésre nyugdíjas túrának ígérkezik. A kötelező bemutatkozás és ismerkedés után túravezetőnk mesél a barlangról, és érdekes régészeti leleteket mutat, amiket nemrégiben tártak fel. Ezek jobbára cserépdarabok, de egy csigolya is akad. A barlang szépsége a legutóbbi látogatásunk óta nem változott, azonban a technikája igen. Az agyaggal eltömődő szakaszon, ahol annak idején át kellett bontani magunkat, most létra és műanyag-fém dúcolás akadályozza meg az elzáródást, több helyen, ahol kitett mászással lehetett továbbjutni, most létra van berakva ott is, ahol egykor magasságom hiánya miatt Jonesnak kellett feltennie az első fogásig. Így kevéssé küzdelmes a túra, de a végén alulértékelés esete miatt figyelnem kell „Anettre” egy különben tök biztonságos mászásnál.

Visszaérve megsütjük és megesszük a maradék húsokat, lebontjuk a sátrakat, elbeszélgetünk még egy darabig, előkerítjük Ryant, aki a táborban található kevés szórakozási lehetőségek közül próbált eddig kedvére valót találni, meglehetős sikeresen.

Még megisszuk a búcsúpoharakat, aztán hazaindulunk, de előbb még megnézzük Zé magánszámát, amelynek fő témája: melyik kocsival menjek haza.

Összegezve, a hétvége azt adta, amit vártam tőle, és bár biztos voltak ennél ragyogóbb és kevéssé sikeres barlangnapok, nekem tetszett. Köszönet érte mindenkinek!

Már mindenki nagyon készült erre a túrára. Izgatottan vártuk a napot, amikor felrakhatjuk a bringákat a csomagtartóra és pár óra autókázás után megérkezünk a szállásra, ahol jó hangulatban sörözgetve felkészülünk a hétvégi, nem is nehéz tekerésre.

A Géza-féle jármű személyzete Újpesten a telephelyen állt össze. Pikkpakk beszórtuk a cuccokat, még sörivásra is maradt idő, sőt Robi megcsillogtatta logisztikai tudását: hogyan lehet a legtöbb sört a legkevesebb jégakkuval egy kis ládában hidegen tartani.

Addig megszemléltük a raktárt, és viszonylag korán elindultunk a péntek délutáni forgalomban. Még Budapesten járván az eddig elfogyasztott sörök hatására Ryan örömére megalkottuk a 2. főtétel megfordításának módosítását, miszerint egy nő akkor kövér, amikor a mellét érintő, a talpsíkjára merőleges metszősík a hasát átszeli. Később, miután megpróbáltuk leszorítani Pákót, bizalmas információkat kaptunk balesetről, hihetetlen forgalmi dugókról, így ügyes trükközéssel túljutottunk a nehezén.

Martonvásáron vígan autókáztunk, amikor Robi jelezte, gond van. A motorunk egyszerűen leállt. Kész, vége. Többet nem lehetett beindítani. Őrült telefonálgatások, két bicikli le és szerelővadászat. Az egyik bezárt, a másik nincs, a harmadik ki se jön, mert minek.

Árokpart, sörözés. A döbbenet és elkeseredés átvált és már-már mulatságos az egész. Tapasztalat szerint ezután szoktak egymásnak esni az emberek.

A szomszéd házban lakó nő megszán minket és hihetetlen szervezés árán kirendel egy szerelőt. De ő sem tud mit csinálni ennyi, vége.

Most jön a java. Valiék Pázmándra beugrottak. Pityke lejön a dobozossal, Vali a tesója kocsijával. Pityke vontat a terjengő sötétségben, Vali pedig az utasokat szállítja a szüleihez.

A sérült kocsiban már világítás se, ráadásul egy sötét kereszteződésben elszakad a kötél. Riadalom, toltuk veszettül, mert keresztben jönnek. Rá a kötélre, így az autó önmagát fogta meg. Mindmeghalunk. Egyszer csak Valiékhoz érünk. A szülei nagyon kedvesek, vendégszeretők. Köszönjük! Még Vacak, a kutya is segít oldani a feszültséget. Merthogy Csibe kocsi is műszaki hibás és a négyből csak egy embert tud levinni.

Végül rettenet bonyolultan, Géza Zsujának barátnője lett mozgósítva, aki elszállít minket ingyér, sőt még kis, „Németbő” hozott üvegcsékkel is megörvendeztet minket.

A szállást nagynehezen megtalálva, holtfáradtan hajtunk a ház elé.

Kitti és Zé már belakták a helyet, de a látványért, ami fogad minket nem ők a felelősek.

A szobában kemény egérszag terjeng, minden párnán, mint szállodai ajándékcsokik, egér, de inkább pele káká éktelenkedik.

A WC mellénk telepítve, egyetlen nyitható ablaka a szobába nyílik bele, ráadásul bezárni sem lehet.

A konyha még siralmasabb állapotokat tükröz. Bár nem vagyunk kényesek, de ezt a mi gyomrunk is nehezen veszi be. A kerti asztal szutykos, ezt nem hagyhatjuk szó nélkül, tehát borítékolható a konfliktus.

Ami másnap reggel el is jön, a tulaj viselkedése, fölösleges kötözködései nem emelik a hangulatot, így nem a legjobb kedvvel vágunk neki a túrának.

Pedig ma bejárjuk majd az egész medencét. Salfölddel kezdünk, ahol a kőtengert lazán elhagyjuk, pedig állítólag ez a leghíresebb. Az erdőbe rejtett Pálos kolostorromnál azonban hosszan elidőzünk, máris pihenünk, nézgelődünk. Ryan az egyik fal tetejéről elemzi a terepet és magyarázza a kolostorok felépítését. Jólesik a nagy melegben a lombsátor alatt kultúrálódni.

De már szeretnénk végre inni is egy jót, így indulás valami lakott rész felé. Az első próbálkozás nem jár sikerrel, de két faluval arrébb megtaláljuk a kocsmát.

Ekkor robbanásszerű csokivadászat veszi kezdetét, amíg a kocsmából beszerzett söröket fogyasztjuk a kerthelységben. Közben megtanakodjuk, hogy a falra festett motoros csajt a pultoslányról mintázták-e?

Tovább tekerünk, miközben a lapos medence emelkedni kezd, ami sokaknak furcsa, pedig a medencék széle logikusan emelkedik. Különben nem így hívnák.

A peremen található Szentbékkálla, ahol sokkal látványosabb a kőtenger, sőt a helyi ingókő is itt billeg. Sok a turista, bringás, kiválasztunk egy külsőre szimpatikus hölgyet és követjük, hiszen ő biztos ismeri a környéket.

A Kelempász megszállja az ingókövet, bemozgatjuk, reng a szikla, na ki mer kiállni szélére?

A népek látványosan hátrébbhúzódnak, a gyerekeket fedezékbe viszik. Végül nem szakad le semmi, indulásnál egy darázsfészket lelünk. Tisztán természettudományos érdeklődésből megvizsgáljuk tűrőképességüket. Eléggé véges, így egy futással érjük el a bringákat.

Kezdődik az újabb tekerés, a Velétei palotaromnál keveset időzünk, mivel már csak a falak állnak. Egy rövid udvarlás még belefér, aztán a Hegyestű kiemelkedő kúpja irányt mutat. Sajnos ebbe beleesik Köveskál is, ahol a falu határon megállunk egy sültkolbászra egy üvegtigris utánzatban.

Jó, lehet Ryannek nem kellett volna a digitális mérleg serpenyőjét nyomkodni, de a „kedves” fogadtatást mégsem érdemeltük meg. Szinte szégyelltük magunkat, amiért itt merészeltünk ebédelni. Persze, alapból nem vagyunk egy szégyenkezősek, de ha ezt éreztetik…

Gyorsan tovább is tekertünk, miközben kivitelezhetetlen bosszút forralunk. Azért meglepően rideg a fogadtatás medence szerte.

Mire a Hegyestű csúcsát elérjük, keményen megszenvedünk a brutális emelkedővel, ahol az autók is egyesben küszködnek fel. De dolgozik a férfiúi büszkeség, tolni zsenáns lenne.

A tetőn alig lihegjük ki magunkat, máris megdöbbenünk, itt bizony keményen fizetnünk kell. Megindul az igazolványcsata, ki tud olyat villantani, amire kedvezmény jár?

A kilátás viszont csodálatos, felküszködünk a lépcsősoron, és persze kimásszuk a biztonsági korlátot is. Nehogymáne! Az egész medence itt van a lábunk alatt, balra meg a Balaton kéklik. Ritka szép látvány.

Hazafelé gyorsan tekerünk, persze egy sör még belefér Köveskálon, sőt egy defektszerelés is. Aztán sajnálatos módon szétszakad a csapat, a lányokat már korábban előre küldtük, Géza és Robi elhúz, mi Ryannel hátrébb, de így is mi értünk előbb a házhoz. Robiék elkeveredtek, telefonon érdeklődnek, miközben a falu, amelynek máig nem tudjuk a nevét, készül meglincselni őket. Aztán megszakad a vétel.

Szerencsére épségben megérkeznek és a borzalmasan mocskos szállást ivással próbáljuk feledni. Lesz aztán Blöeki, róka és még ki tudja mi minden.

Az utolsó reggelt Ákos expresszionista gatyája indítja el, amire egyszerűen nincsenek szavak, ilyet még senki nem látott, leírni is nehéz a rikító, testhez simuló ruhaneműt.

Ma a Kornyi-tavak a cél. Kővágóörs előtt egy lánycsapatot előzünk, szíves útbaigazítást adunk, felvezetjük őket, kedveskedünk, erre lecsávózzák Zét.

Közben kiderül: a Kornyi-tó egy nagy, kiszáradt mocsár. Inkább másfelé tekerünk találomra.

Egy bivalycsordába botlunk. Lenyűgöző és félelmetes látvány, többségünk tartja a tisztes távot, ám Robi mindenképp közelebbi kapcsolatba kíván kerülni velük. Mikor már a legnagyobb bika meredten néz minket és sűrűn kapkodja a fejét, jobbnak látjuk továbbállni, ám Robit ekkor is szinte úgy kell elvonszolni. Mindenáron etetni akarja őket!

Kővágóörsön egy étterem árnyas teraszán nagyon finomat ebédelünk, itt kedvesek az emberek, örülnek nekünk, ami kellemes csalódás a máshol tapasztalható lehangoló fogadtatás után. Egy bringás párral találkozunk, akiknek hasonló tapasztalatai vannak, így megnyugszunk, nem mi álltunk alapból rosszul a dolgokhoz.

Visszaérve a házhoz pakolászunk, összekalapozzuk a pénzt, elköszönünk, majd több csapatban elindulunk haza. Az utolsó csoport még várakozik sofőrjére, a lustálkodást csak a pulykák átvonulása zavarja meg. Nem sok állattól tartok, de ezek az óriás madarak közöttük vannak. Nem bízom bennük, az előbb is méregettek minket.

Végül elköszönünk a tulajtól és kocsiba szállunk. Vegyes érzelmekkel hagyjuk itt a medencét. Egyrészt a környék nagyon szép, érdekes látnivalók vannak. Másrészt a minimális kedvesség hiánya a legtöbb helyen megdöbbentett minket. A szálláson, kocsmában, büfében, szinte mindenhol tapasztaltuk a rosszallást. Pedig nem is vagyunk túl igényesek. Vagy épp ez volt a baj…?